Shalom, belső béke a szívemben

Poway zsinagóga, Shri Lanka katolikus templomok és szállodák, Pittsburgh zsinagóga, és még sok-sok másik támadás itt és ott…

Fáj a szívem. Fáj a halottakért. Fáj a hozzátartozókért.
És fáj a haragért, a félelemért, a rettegésért és a bosszúvágyért, amit ezek az események okoznak.

A támadók, az elkövetők, fájdalmat okoznak ott helyben, rögtön.
Ha tettüket félelem és harag követi, akkor győznek is.

A szívemben békét szeretnék tartani, a fájdalom mellett.
Fáj? Igen!
Van bennem bosszúvágy? Nincs.
Béke van bennem? Igen.
Van bennem félelem a haláltól, a támadástól? Nincs.

Ha van is bennem félelem, az nem rettegés. Nem járja át minden pillanatomat, nem határozza meg a cselekedeteimet. Szabad vagyok ettől. (Legalábbis szeretném, hogy ez így legyen.)

Fájdalom, gyász, béke és elfogadás.

Amikor egy régi barátom 21 éves fia meghalt egy vonat-balesetben, akkor lázadtam a világ, az isten és minden ellen.
Akkor harag volt bennem és valakin bosszút akartam volna állni. Némi félelem is volt bennem, amikor ezután vonatra szálltam.

Haragudni akartam, dühös akartam lenni… és ez még nagyobb feszültséget és fájdalmat okozott bennem.

Báruch rabbi akkor Mendel fia elvesztéséről beszélt nekem. Lassan megnyugodtam és megbékéltem.

A bennem lévő nyugalmat, szeretetet és békét szeretném táplálni.

Szeretném szeretni az életet.

Arról, hogy ha valaha egyszer áldozat lennék, talán nem tehetek. Lehet, hogy így lesz.
Az életemet békében és belső nyugalomban szeretném élni.
Nem, nem szeretnék rettegni, sem félni, sem védekezni.

A hírek naponta közvetítik a rémisztő eseményeket, keltik a félelmet, a pánikot, a haragot. (Talán leginkább ezért nem olvasok újságot, nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót, nem érdekelnek a hírek, a borzalmas hírek.)

Ezután is békében szeretnék zsinagógába menni, szeretném megtartani a Mezüzét az ajtómon, szeretnék reggelente Tfilin-t kötni, ezután is szeretettel szeretnék gondolni azokra is, akik támadnak.
Azt hiszem, nagyon rossz lehet támadni, nagyon rossz lehet gyűlölni, nagyon rossz lehet ölni.

Egy történet jut eszembe, amit egy Rabbitól hallottam. Valahogy így emlékszem…
Egy nagypapa magyarázza a kis unokájának, hogy mindenki szívében két farkas él: egy fehér és egy fekete, egy szerető, oltalmazó és egy haragvó, támadó. És ők ketten szemben állnak egymással.

És melyik fog győzni? – kérdezi a kis unoka.
Az, amelyiket táplálni fogod.

Úgy érzem, hogy ha harag és gyűlölet van a szivemben, akkor még mindig rabszolga vagyok Egyiptomban.
Nekem a Pészah a békét tanítja.

Amikor a zsidók a tengerhez értek és mögöttük a fáraó serege jött, üldözve őket, négy vélemény alakult ki:

• visszamenni a kegyetlen, ám biztonságos Egyiptomba rabszolgának
• belevetni magukat a tengerbe, öngyilkosnak lenni, mert még mindig jobb, mint rabszolgának lenni
• szembeszállni a fáraó seregével és harcolva meghalni
• megállni és imádkozni.

A “helyes megoldás” egy ötödik volt: menni. Előre, bátran, hittel. Nachshon ben Aminadav volt az, aki elől ment, elsőnek ment bele a tengerbe. (Ezután volt, hogy Mózes botjával megnyitotta a tengert.)

Nachshon példája kapcsán a Rebbe ezt írja: “The lesson for all of us is that we must stay focused on our life’s mission, disregarding all obstacles.” vagyis: A tanulság mindannyiunk számára az, hogy az életünk küldetésére kell figyelnünk, minden akadály ellenére is.

Minden micva, parancs, feladat, amit az Isten adott, egyúttal egy ígéret is: meg tudod csinálni! (Egy gondolat Báruch Oberlander rabbi előadásából.)

Most olvastam a Pészah részt a “Torah Studies” c. könyvben. (171-173 oldal, Lubavitcher Rebbe, Rabbi Menachem M. Schneerson)

Arról ír, hogy sok szülő lemondott félelmében a zsidóságról és bizonytalanságot, félelmet adott át a gyerekeknek, azt, hogy asszimilálódni kell, le kell mondani a hitről, a Tóráról, az Istenről, azért, hogy élni lehessen, hogy túlélni lehessen.
De milyen túlélés az, kérdezi a Rebbe, amelyik a lelki életet feláldozza a fizikai túlélésért?
(“By this attitude, the parents hoped to ensure their children’s survival in the new environment. But what kind of survival was it to be, if the soul was sacrificed for the material benefits of the world?“)

Én is ebben nőttem fel. Mit sem tudván arról, hogy zsidó vagyok, hogy mi zsidók “voltunk”, katolikus iskolába jártam, ott érettségiztem. Azóta is bizonytalanságban élek, azóta sincsenek gyökereim, azóta is keresem, hogy hová tartozom, ki vagyok, mi a dolgom az életben, milyen értékrendek határoznak meg engem, határozzák meg az életemet.

Ezt a lelki bizonytalanságot tudja okozni a félelem, erre a félelemre mondok nemet. Őszintén, bátran és nyugodtan, békében szeretnék az lenni, aki vagyok. Ezt a belső békét akarja elvenni tőlem és másoktól, a sok terrortámadás, a sok harag, a gyűlölet. Szeretném a lelkemben lévő békés, fehér farkast táplálni.

Shalom. Béke.
Bizalom. Hit.
Nekem ez is egy feladat… és egy ígéret: meg tudom csinálni, meg tudom tartani, bent, magamban a békét.

Akkor is, amikor fáj.

Ezért továbbra is, május elsején is lesz héber olvasókör. A élet, a zsidó élet is, megy tovább. A tanulás is megy tovább.
Minden élet bátran menjen tovább – ezt szeretném, ezt kívánom.

A fájdalom mellett van humor és tanulás.
Van vidámság és ének.
Van tavasz és béke.
Ez a béke győzi le a fájdalmat bennem.

Humornak és viccnek szántam, amikor átírtam egy régi mozgalmi dal szövegét játékos zsidó “mozgalmi” dalnak.
Domján Gábor barátom el is énekelte a kedvemért, csak úgy, sebtiben.
Most úgy gondolom, hogy ennek a gondolatsornak a végén helye van ennek a bugyuta átiratnak.

Tessék, egy kis humor. Béke.
Belső Shalom.

Itt van május elseje
Héber szó meg Smá köszöntse
Jer és tanuld a hébert,
Olvasd az Alef Bétet,
Ismerd meg a zsidó létet!

Egy Shalom vers apám emlékének tiszteletére…