Eva Steinhof könnyű sétája karácsonykor
Bognár Gusztáv
1994.
Lám, eltelt ötven év
de itt a várt karácsony —
szemerkélő esőt
hozott, metsző szelet.
És itt vagyok megint
és azt a képet látom
mint akkor: szürke ég
a szürke víz felett.
Méltatlan volt nagyon
és elképzelhetetlen
nem féltem, tán ezért
szúrtam nekik szemet
— egyszer csak vittek és
nem mondták, miért engem.
Némán estek nekem:
rúgások, ütlegek.
Az utcán még sötét van
egy reggel mint a másik
nehéz elhinni,
hogy most mindez véget ér.
Azután nem tudom.
Egy nagylábujj kilátszik
a zokni elkopott
az ázott seb fehér.
Mi történt, Istenem?
Olyan nehéz megrögzíteni a képet, a zokni is és a lyuk a zoknin és a kisebesedett lábujj is én vagyok, a kiterített test, a körülötte érzékelhető csizmák és bekecsek is én vagyok, és a tanakodás is csak akkor van, ha figyelek. “Tán mezítláb hajtották” — hámozom ki az értelmetlen szavakból a gondolatot. Csak ha erősen koncentrálok, áll össze olyan kép, amelynek mintha jelentősége és jelentése is lenne számomra és mintha emlékeztetne valamire. A testen a nyomok arra emlékeztetnek, hogy durván bántak vele.
Ezzel itt durván bántak. Mit jelent? Koncentrálj, koncentrálj, ez itt te vagy.
Mi történt, Istenem?
Menjünk vissza a hídhoz
itt van az ájulás
helye, ez ismerős
és itt a félelem
az ájulás előtti
a félelem erős
túl sok, túl sok rúgás
játsszuk csak vissza ezt
hogy volt, ez voltam én
csak ez a félelem
ez az, ez az enyém
ismét a mozdulat
innen tudom magam
hasamban fájdalom
játsszuk el pontosan:
ha ez nincs, nem vagyok
az ájulás sötét
utána igen, csak így lehet: utána meghalok, hát persze
beleájultam a verésbe, és így lett sötét a halál, és csak a
félelem maradt, a félelem
az egyetlen kapocs
kössük csak vissza most
a lyukas zoknihoz
akit kifogtak ott
tehát az én vagyok
engem hajtottak itt
és rugdostak erősen
ez megzavart nagyon
és nem láttam a fényt
az ájulás sötét
örvényében pörögtem
de most már megvagyok:
az a nő, aki félt.
És eltelt ötven év
eljött a várt karácsony
szemerkélő esőt
hozott, metsző szelet.
Ím itt vagyok megint
és azt a képet látom
mint akkor: szürke ég
a szürke víz felet.
A szem a régi szem
amely a vizet nézi,
könnyet más kéz töröl
— lám csak, az én kezem —
egészen más a test
— a Margit híd a régi —
nem ugyanaz vagyok
de én emlékezem.
Körben a város már
a fényt fogadni készül:
könnyű sétám nyomán
lassan leszáll az est.
Ballagok kifelé
a legnagyobb sötétből,
óvón ölelve át
a majdnem-elveszettet
a túl félelmetest.
Guszti. Mintha örök idők óta ismernélek. Szeretném, ha ez az írásod (és az egész könyv) ismertebb lenne.
Megrázó. Fáj. Mély, mint a Duna…
Most távol vagyunk térben és vallásban. Mindegy, azaz mind EGY. Nekem te továbbra is TE vagy…
Részletek Guszti leveléből (2020. nov. 12.) ↕(klikk!)
Köszönöm, drága Koós, hogy gondoltál rám — néztem a honlapot, gazdag tartalom. …
Hát tudod, hogy nem nagyon szeretnék látszani, se fényképen, se szövegben, de nyilván nem fogom letagadni, amit szétszórtam, szóval bánj mindennel rendeltetése szerint, ezen belül pedig ahogy tetszik.
A szív: kapu, amelyen át a láthatatlanból az érzékszervek világába lépnek a változások; tiszta akkor, ha szűretlenül engedi át a változásokat (magyarul: információt), és egyenes akkor, ha nem elfogultságaim aránytorzító vetületében mutatja őket.
A béke mindig a szív békéje, és csakis a tiszta és egyenes szívé.
Béke, drága Haim.