Most múlt el Jom Kipur. Kavarognak bennem a gondolatok. Leírom őket, lássuk, mi jön ki ebből…
3Mózes (Vájikrá) 16:30
Mert ezen a napon szerez engesztelést értetek, hogy megtisztítson benneteket; minden vétkeitektől megtisztultok az Örökkévaló színe előtt.
Mit is jelent ez? Megbocsátás minden vétektől, amit Isten ellen követtünk el.
Heinrich Heine-nek tulajdonított idézet: “Isten majd megbocsát (nekem), az a mestersége.“
Néha gondolkodom: szüksége van Istennek arra, hogy bocsánatot kérjek? És, azt hiszem: neki nincs! Hát akkor miért kell ezt tennem? Azt hiszem azért, mert NEKEM van szükségem rá, a bocsánatkérés nekem segít!
Na, és mi van azzal a “rosszal”, amit másik ember ellen tettünk (tettem)?
Háááát, izé… Szóval, azt, bizony, vele kell rendezni!
Azaz, ha kárt okoztam, azt vissza kell téríteni.
És BOCSÁNATOT kell kérni!
Ha nem bocsát meg egyszerre, akkor mégegyszer!
És, ha másodszorra sem, akkor megint, harmadszor is.
Nos, ha még ekkor sem kapunk bocsánatot a másik személytől, akkor… Akkor ennyi. Mi megtettük, amit kellett, amit tudtunk. (Azt hiszem, valami ilyesmi a tanítás…)
↕ Egy vicc ↕
Kohn tudja, hogy bocsánatot kellene kérnie Grüntől. Felhívja telefonon: “Halló, Klein lakás?” – “Nem, kérem, itt Grün beszél.” – “Oh! Kedves Grün úr, akkor bocsánatot kérek!”
Egyértelmű! Nem ilyen egy bocsánatkérés…
Írtam egy kis izét… A sorok első betűi azt mondják bocsánat és elmondják a negatív dolgokat. A második részben visszájára fordul minden, pozitív dolgok jönnek, ezért az első betűk visszafelé adják ki ugyanazt.
Most a gondolataimban a bocsánatkérés és a szégyen, megalázkodás, megaláztatás összekapcsolódik. Talán más is van ezzel így…
Nehéz bocsánatot kérni, úgy érzem. Szerintem ezzel sem vagyok egyedül.
És, most azt gondolom, pont azért, mert ez olyan, mintha azt mondanám: “én rossz vagyok, te jó vagy és -bár tudom, hogy ez így van- mégis valahogy fogadj el, fogadj vissza, bocsáss meg, oldozz fel!”
Hogy adhatnék egy másik ember kezébe egy ilyen “fegyvert”?
(Isten, az más. Róla -elvileg- tudhatom, hogy nem él vissza…)
↕ B. története ↕
Egy hozzám nagyon közel álló valaki (hívjuk B.-nek) mesélte: kislány korában az iskolai tanító néni elküldte őt és még egy lányt a kis szatócs boltba, hozzanak cukorkát x pénzért és mind a kettőnek adott ennyit. A boltos, miután szépen becsomagolta a két kis adagot, adott mind a két leánykának egy-egy szem cukrot ajándékba. A másik lány azonnal megette. B. óvatosan kicsit kibontotta a csomagot és betette, amit kapott, majd úgy ahogy tudta visszacsukta.
A tanítónő megdicsérte a másik lányt. Őt megszídta, hogy evett a közösből. Amikor elmondta, mi történt, azt mondta, hogy szégyellje magát, nem elég, hogy lop még hazudik is. Nem hittek neki, sőt bocsánatot kellett kérnie és a gyerekek nem álltak vele szóba többet.
Egész életében félt bármit is elfogadni, annyira rettegett a szégyentől.
Szégyen. Igazságtalanság.
A tanító nem kért bocsánatot, persze, soha.
B. élete tele volt hasonló igazságtalanságokkal. Nagyon sokat szenvedett és tűrte. Aztán, egy komoly ilyen bántás után pár nap alatt meghalt.
A gyerekkori szégyentől való félelem végigkísérte egész életét. Mint egy program, a félelem vezérelte. Mindent lenyelt, eltűrt inkább, csak ez a szégyen ne jöjjön újra!
Feldmár András ezt írja: „Amikor a zsidókat üldözték itt, Budapesten, nagyon sok zsidó szégyellte magát. Valahogy úgy gondolja az ember, hogy ha tényleg nem lenne semmi szégyellnivalóm, akkor nem üldöznének. Nem hülyeség?”
Még mindig szégyen zsidónak lenni? Én mennyire élek emiatt szégyenben? Azt mondják, ha a zsidók elbújnak, nem mernek szabadon zsidók lenni, akkor Hitler nyert! (Ismerek valakit, aki ettől a mondattól lett hirtelen, felnőtt korában igazi, kaftános, ortodox zsidó. Külön köszönet neki, hogy elmesélte ezt nekem.)
A bocsánatkérés NEM jelenti, hogy rossz vagyok!
Azt jelenti, hogy valamikor csináltam valamit, ami most nem tetszik, és most úgy gondolom, többé nem szeretném megtenni.
A bennem lévő feszültség feloldásához “jól jön” a másik ember válasza, hogy oké.
Ám messze nem szükséges, szerintem.
Ha már pl. halott és így tudok csak (magamban) bocsánatot kérni, az nekem segít. Én jutok túl valamin, ami teher.
Miért? Mert el tudom fogadni önmagamat. Azt is, ami voltam, azt is, amit tettem.
Még egy Feldmár András idézet:
“…amikor az ember, párt keres, az olyan, mintha filmet akarna forgatni… Azt szeretném, ha lenne a filmemben egy sztár… egy tehetséget keresek. Azt, aki el tudná játszani azt a szerepet, amit én már megírtam… ez nem szeretet. Ez akarat, vágy és irodalom.”
Minden embert magam körül nézhetek úgy, mint egy rendező. Jó lesz a neki szánt szerepre? Nem érdekel, hogy ő valójában kicsoda. Játssza el a szerepet, amit neki szánok!
Legyen jó feleség, férj, jó szerető, jó barát, jó üzlettárs, jó munkás, jó főnök, jó tanuló, jó tanár, jó fiam vagy lányom, jó hívő, jó rabbi,… Nem érdekel igazából, hogy ő kicsoda, elég, ha megfelel a szerepre!
És én is így látom magamat. Alkalmas vagyok egy adott szerepre, vagy sem. Meg tudok felelni az ottani elvárásoknak?
És hogy vagyok önmagammal? Megfelelek annak a képnek, amit magamról alkottam?
Bocsánatot kérek! Kitől? Önmagamtól!
Mert nem figyelek oda arra, ami bennem van, aki vagyok.
Inkább megfelelek! Megfelelek neked és neked és nektek és mindenkinek.
És próbálok megfelelni a magamról alkotot képtnek is!
Most hallottam egy hoszpisz (végső stádiumban lévő betegeket kísérő segítő) szolgálatos nő írt egy könyvet arról, hogy mit szoktak mondani a haldoklók. Leggyakrabban azt, hogy sajnálják, hogy mindig meg akartak felelni elvárásoknak. Nem a saját életüket élték, hanem egy látszatot tartottak fent.
Én hogy élek? Mennyire őszinte és igaz az, ahogy élek?
És te?
Hogyan tovább?
Hogyan másként?
Bocsánat, nem tudom… én is csak keresem a választ!
↕ Bárányos történet ↕
Jönnek a turisták és kérdezik a juhászt: “Sok gyapjat adnak a bárányok?” “A fehérek!” – mondja büszkén juhász. “Hát a feketék?!?” “Azok is…” – válaszol csöndesen a juhászunk. Újabb kérdés jön: “Na és sok tejet adnak a bárányok?” A büszke válasz megint ez: “A fehérek!” “Hát a feketék?!?” Bólint a juhász és mondja: “Azok is…” Az egyik turista nem érti és kérdezi: “Ha mindegyike ugyan az a válasz, miért mondja mindig külön, hogy a fehérek?!?!” Büszkén kihúzza magát a juhász: ” Mert a fehérek az ENYÉMEK!!!” “Hát a feketék????” A juhász szerényen, csöndesen mondja: “Azok is…”
Úgy éreztem, kell ide ez a történet. Én (a juhász) büszke vagyok mindenre, ami jó tulajdonságom (a fehér barikák) és nehéz beismerni, hogy vannak rossz tulajdonságok is (a feketék), amik szintén az enyémek! Biztos teszek olyant, ami “jó”, amire büszke lehetek (talán van olyan gondolat itt, ami neked is tetszik) és biztos van olyan, hogy “nem jó”, amit csinálok (pl. amit nem szeretsz itt). Ilyen ez. Büszke vagyok a fehérre és vállalom a feketét is. Ez utóbbiért bocsánatot kérek…
