Emlékszem, még kislány voltam. Fájt a torkom, remegett a kezem és nagyon fáradt voltam. Azt mondták, ez betegség.
Ágyban feküdtem. Anyám egész nap mellém ült és hol finom húslevest tett a számba, hol mézes teát. Nehéz volt lenyelni. A torkom kapart és sokat aludtam, bizonyára. Nedves és puha-ragacsos volt az ágy az izzadtságtól. Én csak arra vártam, hogy apám hazajöjjön…
Már sötét volt, amikor meghallottam csizmája kopogását, vaskos, határozott hangját, amint köszöntötte anyámat, aki rászólt, hogy csendesen, mert beteg a kicsi. Apám elhallgatott. Óvatosan jött be a szobába.
Messziről, az ajtóból nézett rám. Egymás szemébe néztünk és nekem minden fájdalmam elmúlt. Láttam, amint lassan mosoly születik az arcán. Odajött, megsimogatott és aztán… felemelt magához, mint minden este szokott. Odabújtam hozzá, átöleltem a nyakát. Közben hallottam anyám hangját, hogy tegyen le azonnal, mert beteg vagyok és nem szabad kivenni az ágyból.
Apám jobb karján ültem és végtelen gyöngédséggel engedte, hogy a szakállába bújjak. A világ legfinomabb, legpuhább, legszeretőbb, legfinomabb illatú helye. Bal karjával átölelte anyámat, közel húzta magához, csókot adott a homlokára és azt mondta, “nagyon szeretlek benneteket”. Anyám beletemette az arcát a pizsamám és apám kabátja közé és könnyek csorogtak az arcán, éreztem, ahogy ráesnek a jobb kezemre.
Utána apám visszafektetett az ágyba. Betakart. Mellém ült és azt mondta, tudod milyen fontos vagy nekem és imádkozom Istenhez, hogy hamar gyógyulj meg. Már ettől meggyógyultam. Már nem tudtam, mi az, hogy fájás. Boldog voltam. Nyelni még nem tudtam, de olyan könnyűvé vált az ágy és minden, hogy szinte légiesen lebegtem.
Apám itthon van, szeret minket, imádkozik értem. Mi lehetne ennél több?
Úgy képzeltem el Istent, mint az apámat. Aba, Avinu. Amíg apám nem volt otthon, napközben dolgozott, az Isten volt nekem az apám.
Az én apám szinte minden este hozott nekem valami csodát: egy pici virágot, egy érdekes kavicsot, egy falevelet, egy katicabogarat, egy darab süteményt, egy kis faágat, egy gesztenyét, egy hógolyót… És felkapott az ölébe és én a világ legjobb helyére kerültem, az arcomat a szakállába dugtam, ami puha volt, csikizett, amikor belement az orromba, fülembe és összenevettünk.
Aztán megszületett a kis húgom és apám minden este őt kapta fel elsőnek az ölébe. Eleinte nem értettem és irigykedve néztem. Apám felvett a másik karjába engem is és megtanította, megmutatta, hogy nem csak az ő szakálla finom, sima és lágy, hanem a kishúgom arca is gyöngéd, mosolygó és szerethető. Talán sokáig maradtunk így összebújva hárman, de nekem ez mindig csak egy pillanatnak tűnt. Néha anyám otthagyta a konyhát, megtörölte a kezét és átölelt mindhármunkat.
Jól emlékszem… A kisöcsém kiabált, hangosan zokogva, sírva kintről. Anyám és apám versenytfutva rohantak ki és én is siettem utánuk. A kisöcsém rémülten állt egyhelyben, kezéből spriccelt a vér és ő hangosan zokogott. Látom most is magam előtt, amint a hó vörös lesz és aztán inkább rózsaszínű. Leesett öcsém fejéről a kipa, rá a rózsaszínű, véres hóra. A fehér hó, a vörös vér és a hangos sírás… benne van a fülemben, a szememben, a szívemben még most is.
Egyik péntek este a terített asztal végében állt apám, kezében a borospohár és mondta: …boré pri hágáfen… Szerettem ezeket a pillanatokat. Örömmel nyúltam a pohár után… beleakadt a blúzom a borosüvegbe, ami felborult és a vörösbor végigfolyt a fehér asztalon, rácsurgott a kisöcsémre, aki hangosan felsírt. Megremegtem és megijedtem. Fehér, vörös és sírás.
Anyám egy asztalkendőt dobott a vörös foltra, átölelte kisöcsém fejét és nyugodt szemmel, lágy tekintettel nézett rám. Apám mosolygott és azt mondta mazel tov! Megsimogatta a hajamat és éreztem, hogy egy csöpp bor kerül az arcomra.
Csodálatosan szép esküvőnk volt, sokan voltak és szeretettel vettek körül minket. A férjem kedvesen és lágyan közeledett hozzám az ágyban és én azt hiszem, hangosan kiabáltam a fájdalomtól, ami lassan örömmé változott. A lepedőn vörös folt maradt. Fehér, vörös és sírás.
Apám feküdt az ágyban, tüdőbaja volt, vért köpött és hangosan nyögött. Mellette voltam, amikor meghalt. Egy utolsó lélegzetvétel után csönd… Fehér, vörös és nyögés és csönd.
Isten ajándéka volt. A világ legjobb apját kaptam. Isten adta és Isten elvette. Fájt. Csodás volt, hogy volt.
Négy fiút adott az Isten nekem. Négy szép, egészséges fiút szültem fájdalommal és örömmel. Négyszer volt vér a fehér lepedőn. Négyszer nyögtem, sírtam és nevettem. Fehér, vörös, nyögés.
Láttam, amikor a táborban a férjemet és a négy fiamat egyszerre lőtték agyon. Tél volt, hó volt és az ártatlan vérük a fehér hóra hullott. Megszakadt a szívem. Isten adta és – most a nácik fegyverével – Isten elvette őket tőlem. Hatalmas az Isten, én nem értem, csak Ő tudja, mikor ad és mikor vesz el. Nagyon nehéz, hogy nincs minján, nincs férfi, aki Kaddist mondana utánuk. Hát én mondom, magamban, egyedül. Jitgádál vJitkádás… Avinu, málkénu, Istenem, hallgass meg! Fehér, vörös és a szívem kattanása.
Zuhanyozni vittek minket és mi pontosan tudtuk, hogy ez mit jelent. Mielőtt a nagy ajtón beléptem volna, bal oldalon, távolban, a fák között, láttam egy fiatal német gyereket egyenruhában gépfegyverrel. Nem tudom, mi történt vele. Csak azt láttam, hogy sugárban fröcskölt a vér és ő zokogva felkiáltott. A vörös vér ráhullott a magas, puha, fehér hóra és a katonai sapkája ráesett a vérfoltra. Fehér, vörös, kiáltás.
Istenem. Már mindenki, akit szerettem, akit adtál nekem, meghalt körülöttem. Mindenki veled van már. Adtad őket és elvetted őket. Szép életem volt. Hamarosan együtt leszek velük. Mindent köszönök Neked.
Még egy utolsó kérés: ez a német fiú. Mi itt bent együtt vagyunk, együtt megyünk Hozzád. Ő egyedül van. Kint, a hidegben. Fáj érte a szívem. Kérlek, könyörülj rajta. Gyerek még. Nem tudja, mit csinál és szenved. Bocsáss meg neki.
És a szeretteimnek is.
És nekem is!
Fehér, vörös és köszönet.
Red & white
I remember, I was still a little girl. My throat was dry and hurt, my hands trembled, and I was very tired. They said it was an illness. I lay in bed. My mother sat beside me all day long, sometimes giving me delicious chicken soup, other times tea or milk with some honey. It was hard to swallow. My throat scratched, and I slept a lot, I’m sure. The bed was soft, damp and sticky from sweat. I was just waiting for my father to come home… It was already dark when I heard the sound of his boots, his strong and firm voice greeting my mother, who told him to be quiet because the little one (me) was sick. My father fell silent. He entered the room cautiously. He looked at me from a distance, and as we locked eyes, all my pain disappeared. I saw a smile forming slowly on his face. He came over to my bed, caressed me, and then… lifted me up, as he did every evening. I snuggled close to him, wrapped my arms around his neck. Meanwhile, I heard my mother’s voice telling him to put me down immediately because I was sick and shouldn’t be taken out of bed. I sat on my father’s right arm, and he allowed me to nuzzle into his beard with infinite tenderness. It was the most wonderful, softest, most loving, and sweetest-smelling place in the world. He pull my mother close with his left arm, kissed her forehead, and said, “I love you both very much.” My mother buried her face in my pajamas and my father’s coat, and tears streamed down her face. I felt them land on my right hand. Then my father put me back in bed, covered me up, sat beside me, and said, “You know how important you are to me, and I pray to God that you get well soon.” Just from this, I immediately felt better. I no longer knew what pain was. I was happy. I couldn’t swallow yet, but the bed and everything else had become so light that I almost floated. My father was home, he loved us, and he prayed for me. What more could I ask for?
I imagined God as my father. Aba. Avinu. When my father wasn’t home, working during the day, God was my father.
Almost every evening my father brought me a small wonder: a tiny flower, an interesting pebble, a leaf, a ladybug, a piece of cake, a small branch, a chestnut, a snowball… And he lifted me up high, and I ended up in the best place in the world, burying my face in his soft beard, which tickled when it brushed against my nose, ear, and we would laugh together.
Then my little sister was born, and every evening my father picked her up when he arrived home. At first, I didn’t understand and watched with envy. My father picked me up with his other arm and taught me, showed me that not only his beard was soft, smooth, and gentle, but my little sister’s face was also tender, smiling, and lovable. Maybe we stayed cuddled together for a long time, but to me, it always felt like just a moment. Sometimes my mother left her kitchen work, wiped her hands, and embraced all three of us.
I remember well… My little brother was shouting, sobbing loudly, crying outside. My mother and father rushed outside in a race, and I followed them. My little brother stood frozen, blood spraying from his right hand, and he cried loudly. I can still see it in front of me, how the snow turned red, and then pinkish. His kippah fell off, landing on the pink, bloody snow. White snow, red blood, and loud crying… it’s in my ears, my eyes, my heart.
One Friday evening, my father stood at the end of the set table, holding the cup of wine, and said, “…bore pri hagafen…” I loved these moments. I eagerly reached for the glass… my blouse got caught on the wine bottle, I knocked it over, and red wine spilled all over the white table, onto my little brother, who cried loudly. I shivered and got scared. White, red, and tears. My mother tossed a tablecloth over the red spot, embraced my little brother’s head, and looked at me with calm eyes. My father smiled and said, “Mazel tov!” He stroked my hair, and I felt a drop of wine on my face.
We had a wonderfully beautiful wedding, many people were there, surrounding us with love. My husband approached me tenderly and gently in bed, and I think I screamed loudly from the pain, which slowly turned into joy. There was a red stain on the sheets. White, red, and tears.
My father lay in bed, suffering from lung disease, coughing up blood and groaning loudly. I was beside him when he took his last breath followed by an eternal silence… White, red, groaning, and silence.
He was a gift from God. I had the best father in the world. God gave him, and God took him away. It hurted. It was wonderful to have had him.
God gave me four sons. I gave birth to four beautiful, healthy sons with pain and joy. Four times there was blood on the white sheets. Four times I groaned, cried, and laughed. White, red, groaning.
I saw when they shot my husband and my four sons at once in the camp. It was winter, there was snow, and their innocent blood fell on the white snow. My heart broke. God gave them, and now, with the Nazis’ weapon, God took them from me. God is great, I don’t understand, only He knows when to give and when to take away. It’s so hard, there’s no minyan, no man to say Kaddish for them. So I say it, alone. Yitgadal v’Yitkadash… Avinu, Malkenu, my God, please hear me! White, red, and the beat of my heart.
They took us to the showers, and we knew exactly what that meant. Before entering the big door, on the left, far away, among the trees, I saw a young German boy in uniform with a machine gun. His hand… blood sprayed out from it and he cried out in agony. The red blood fell onto the soft, white snow, and his military cap landed on the bloodstain. White, red, crying.
HaShem!, my God! Everyone around me has already died. They are all with you now. You gave them to me, and you took them from me. My life was beautiful. Soon, I will be with them. Thank You for everything. Just one last request: this German boy. We are all here together, going to you together. He’s alone. Out there, in the cold. My heart aches for him. He’s just a child. He doesn’t know what he’s doing, and he’s suffering. Please forgive him.
And for my loved ones.
And for me, too!
White, red, and gratitude.
